Az idei első kerítéstárlat egy - Surányhoz ezer szállal kötődő - anya-lánya párosra fókuszál. Csepregi Horváth Lilian (dr. Horváth Endréné) és dr. Horváth Terézia helyben készült munkái mutatkoznak be - méghozzá a család közel kilencvenéves nyaralóját körbe ölelve. Ez az esemény szerves folytatása a 2022-ben rendezett „Surányi arcok és házak (1938-1958)” kiállításnak, amely az akkori település magvát, az épített környezetet mutatta be. Az idei tárlat a ma már szintén nyaralókkal, lakóházakkal tarkított, ám a múlt század közepén még vadregényesnek mondható világba vezet vissza minket. Helyszín: 2017 Surány, Hóvirág utca 23. Megtekinthető: június 26-ig A kiállítást rendezte és a programot vezette: Balogh Katalin A kiállítás Pócsmegyer Önkormányzata Civil pályázata és Balogh Katalin támogatásával valósult meg. Fotó: Topits Rita, Kapi Zoltán, Tóth András, Gyimesi János, Czanik Péter A kiállítást Vaja László, egykori surányi nyaraló, festőművész, porcelánrestaurátor nyitotta meg: Kedves megjelentek, Surányban nyaralók és lakók, művészet iránt érdeklődők! “Idei első kerítés tárlat” hirdeti a beharangozó facebook szöveg a mai rendezvényt. Ezek szerint ez már a többedik, és így ezt a műfajt - kerítés tárlat - nevezhetjük surányi találmánynak, egy SURÁNYIKUMnak. Van ebben a műfajban valamiféle nyitottság, és bizalom. Gyere vándor, nézd meg, jöjj a kerítésünkhöz közel, be is kukucskálhatsz, éppen füvet nyírunk, vagy a vágatlan május jegyében hagyjuk nőni, mi bizalommal várunk e közel 90 éves háznál. A tárlat címe “ SURÁNYI TÁJAK”. És itt meg kell állnunk kicsit. Mert ezek a tájak, bár ismerősek, de nem biztos hogy ma, amikor már oly sok ház épült, megismerjük azokat a fákat, lankákat, utakat, melyeket a festményeken láthatunk. A képek sokszor egy ma már megváltozott hely múlt századi, vadregényes világáról mesélnek. Tájképek. Mi végre fest az ember tájképet? Talán a fotó helyettesítésére használja az ecsetet? Vagy hogy legyen valami, amin később lehet nosztalgiázva merengeni, hogy ilyen is volt? Meggyőződésem szerint van az alkotásnak egy másik, talán fontosabb üzenete. Gondoljunk William Turner (1775-1851) angol festő képeire. Nem azokra, ahol hajók küzdenek a vad elemekkel a tengeren, hanem ahol csak a tenger és az ég fényeit láthatjuk. Vagy gondoljunk Claude Monet (1840-1926) francia festő tavirózsás képeire. Jól látható, hogy semmiféle fénykép érzetünk nincs e művek nézése közben. Ezek a tájképek - akárcsak az itt most láthatóak - belső tájak. Egy művész ember belső hangulatának, lelki útjának tükröződései. Talán legjobban ezt a meditatív, alkotó érzetet Li Taj-po kínai kínai költő (701-762) fogalmazta meg a legtömörebben: “Madárraj lebeg, árva felhő megy, nem unjuk nézni egymást-én és a hegy.” Az, hogy Li földi életének a Jangce folyam vetett véget, mikor csónakjából kihajolva meg akarta ölelni a hold tükörképét, már túl messze vezetne a természet szeretete témakörben. Vajon kinek készültek ezek az akvarellek? Volt bármi üzleti cél a megfestésükkel? Úgy vélem, nem. Magáért az alkotásért, az alkotás öröméért, azért a megemelkedett lelki pillanatért születtek, amit akkor érezhetünk, amikor teljesen önfeledten belegabalyodunk valami jó tevékenységbe, jó érzésbe. Abban a pillanatban - az én véleményem szerint - amikor egy pénztárca vezeti az ecsetünket, alaposan csorbul az alkotói szabadság, és gyakran rossz irányba kanyarodik a tehetség. Nem beszéltünk még az alkotókról. Surány története iránt érdeklődőknek ismerős nevek, Csepregi Horváth Lilian és lánya dr. Horváth Terézia, ha szabad így mondanom őslakosok itt. Lilian beleszeretett ebbe a tájba, de hát ki ne szeretett volna bele?! Mindannyian így vagyunk, akik most itt állunk, kortól, és itt eltöltött időtől függetlenül. Hogy ez a beleszeretés a második világháború előttre (1938) datálható, az talán mindegy is. Ő akkor rajztanárként dolgozott, és a pedagógusi, vizuális nevelés napi munkája mellett itt hódolt a szerelemnek, az önálló művek létrehozásának. Természetes volt, hogy később lányát is művészeti látásmódra tanította, ennek a pedagógiának és tehetségnek az eredményét nézhetjük örömmel ezen a kerítéskiállításon. Anya és lánya mellett az unoka, Balogh Katalin sem “úszta meg” a képzőművészettel való találkozást, ezt a kiállítást ő rendezte, szervezte. Visszatérve a művekre. Ezek a képek arról az érzésről vallanak, amit nem biztos, hogy meg lehet fogalmazni. Hogy aki egyszer surányi volt, az miért ragaszkodik egész életében ehhez a szigethez? Mi vonzza ide, és mi tartja fogva, hogy nem szabadulhat? Mind az a líra, mind az a finomság, mind az a nyugalom, amit máshol nem talál. És ezt az üzenetet közvetítik ezek a művek. A kanyargós, ki tudja hova vezető utak, az égbe szurkáló jegenyék, a fények, maga a plein air. Aminek jelentése “a szabadban” és ebben a szóban benne van a szabadság, a szabadon létezés. Ami mindig jellemző volt a surányi életre gyerekkoromban. Nézem Terézia képét, a “Szélfútta jegenyét” 1957 ből. Ezt a magányosan álló, jegenyét gyerekkoromban szerettem volna megmászni. Kis bicskával kapaszkodókat is faragtam törzsébe, hogy egyre magasabbra érjek. A jegenye fasor valamikor Surány jelképe is volt. Már messziről, akár Felsőgödről, akár a Kőrös gőzhajóról látszottak. Vagy a “Surányi nyár” című kép 1958-ból. A Duna, a Duna part mindannyiunk nyaralásának meghatározó élménye. Vagy a “Surányi fenyvesben” 1955. Augusztus 20-án este felmentünk a fenyvesbe, mert onnan látszott a pesti tűzijáték fénye. Kedvencem az “Ösvény a mai Hóvirág utcában” 1955. A nem tudni honnan induló ösvény, amely nem tudjuk hová tart, hová visz minket. A magány, a magasba törekvés, a tágas Duna szabadsága, az ösvény, mely akár élet utunk is lehet, mind mind érzéseket, gondolatokat ébresztenek bennünk. Az tény, hogy aki surányi, annak picit mást is mesélnek ezek a művek. De összegezve az életről, mindannyiunk életéről szólnak a művészet eszköztárának segítségével. Ünnep ez a mai nap. Így hát a kiállítást ünnepélyesen megnyitom.